Németek nyomában a Duna mentén – utak, találkozások, élmények

Sváb Törökországnak eredetileg dél Baranyát nevezték. A két Világháború között kiszélesedett az eredeti fogalom a lényegesen nagyobb Duna-Dráva – Balaton háromszögre. 1683 és 1697 között az osztrák császári seregeknek és szövetségeseiknek sikerült az oszmán seregeket a Balkánra visszaszorítani. A visszahódított területek így a valamikori illetve új tulajdonosaikhoz kerültek. Az udvar a katolikus egyházat sem felejtette el, így a pécsi püspökség visszakapta birtokait.

A földtulajdonosoknak nagy szükségük volt új alattvalókra. Eredményesen toboroztak német bevándorlókat, ha eleinte nem is a megfelelő számban. Ehhez hozzájárult még az is, hogy az új települések nagy részét a Rákóczi harcok (17O3-1711) megsemmisítették. 171O –ben megkezdődött a német telepesek rendezett betelepítése, ami az egész 18. sz. - ban folytatódott. Állami, privát és egyházi birtokokat telepítettek így be. A bevándorlók, mindenek előtt hesseniek, frankok, bajorok, württembergik, svábok és pfálciak voltak.

Az újonnan telepített falvak németnyelvűek voltak. De a horvát, magyar és szerb falvakba is telepítettek németeket, úgy, hogy ezek vegyes nyelvűek lettek. A svábok a legtöbb esetben többséggé fejlődtek. Katolikus és evangélikus németek legtöbbször külön falvakban laktak.

Pécs már mindig is a terület legnagyobb városa volt. Számtalan bevándorlót vonzott Ausztriából (Stiriából, Bécsből, Karintiából). Németajkú polgárok magyarokkal és horvátokkal éltek együtt: közös nevezőjük a katolicizmus volt. A püspök, mint a város földesura csak katolikus bevándorlókat fogadott be. Ez a szigorú szabály csak 184O körül enyhült, amikor néhány zsidó és protestáns is a városba költözött. A 19. sz. végére a német városlakók nagy része asszimilálódott, elvesztették német identitásukat és feladták intézményeiket, mint az iskola vagy a színház.

A falvak német lakossága ezzel szemben a Második Világháború végéig mesze menően megőrizte a német nyelvet, a szokásokat és elődeik paraszti életformáját, dacára az erős asszimiláló próbálkozásoknak. 1945-től a kollektív jogfosztás, a vagyonelkobzás, oroszországi deportációk és a magyarországi németek elüldözése felmorzsolta a közösségeket. A 2O. sz. tragikus öröksége még ma is hat. A még megmaradt német közösségek remélik, hogy tudatos hagyományápolással és a tény, hogy saját etnikai csoportjukhoz tartozónak vallják magukat, egyedi tulajdonságaikat meg tudja menteni. Vajon ez sikerül-e csak a jövő mutathatja meg.

Die deutsche Bevölkerung in den Dörfern dagegen bewahrte bis nach dem Zweiten Weltkrieg weitgehend die deutsche Sprache, die Bräuche und die bäuerliche Lebensweise ihrer Vorfahren – trotz massiver staatlicher Assimilierungsversuche. Ab 1945 zerstörten jedoch kollektive Entrechtung und Enteignung, Russland-Deportation und Vertreibung der Ungarndeutschen die Gemeinschaft fast aller Siedlungen. Diese tragische Erbschaft des 20. Jahrhunderts wirkt bis heute nach. 

 

Die noch vorhandenen kleinen deutschen Gemeinschaften hoffen, durch bewusste Traditionspflege und das Bekenntnis zu ihrer ethnischen Gruppe ihre Eigenständigkeit bewahren zu können. Ob das gelingt, wird die Zukunft zeigen.

A bólyi kálvária hegy.


Nádasdi utca 1967-ben.



A valamikor széles körben használatos építkezési mód talán egyik utolsó példája az ófalusi tájmúzeum szalmateteje.